Lengyel Anna

Lengyel Anna

Az ember egy darabig számolja a halottakat, aztán föladja. És vár. Vagy álszenten, hazugul úgy tesz, mintha nem reménykedne, hogy.

Valameddig te számolsz, aztán majd téged is számba vesznek. Ez dühítő, fájdalmas, botrányos. Tehát el is nyomjuk magunkban. Anna nem hagyta, hogy elnyomjuk. A gondolatainkat sem. Mindenfajta elnyomás esküdt ellensége volt (bocsánat, nem puszta játék a szavakkal: Anna lényének lényegéhez tartozott). Amíg ő volt, mindenről muszáj volt beszélni. Mindenről. A halálról is muszáj volt beszélni. Addig beszélt helyettünk, amíg aztán egy kicsit a mi nyelvünk is megeredt. Kikövetelte. 

Senkivel nem lehetett olyan kendőzetlenül beszélni a halálról (például az ő személyes haláláról, a várhatóról), mint Annával. 

Hihetetlen pengeélű következetességgel volt egyenes (őszinte) és egyenes (tisztességes). Nem szabadságharcos volt csak (az is volt persze), hanem igazságharcos is. Az nem lehet, hogy ne legyen igazság. És ha van, nem lehet, hogy ne mondassék ki. És ha kimondatott, nem lehet, hogy az ne járjon következményekkel. Ez az igazságszenvedély, igazságdüh olykor elviselhetetlenné tette. Nem volt könnyű őt szeretni, de mérhetetlenül könnyű volt tisztelni, nagyra tartani mindazért, ami és aki. Volt és maradt.

Ezt a harmincéves képét a Facebook-oldalán találtam. Egy átkeléskor készült. Akkor — ha igaz — a “csatornán” kelt át, Angliába. Ez a mostani, mai átkelése — muszáj pátoszosan fogalmazni — sokkal nagyobb távlatú. Rohadt nagy távlatú. Talán valahová távozott — de jó annak, aki hiszi, hogy “az” létezik! —, de innen mindenképp el.

Mi még maradtunk egy kicsit. Számolunk tovább. Vagy föladjuk.

Dömpi

Dömpi

A képen látható férfit nem fogjátok felismerni. Sosem lett volna internet-sztár. Vagy bármilyen sztár a saját körein kívül.

Saját körei viszont rajongtak érte. Nem kellett fölnézni rá és nem nézett le senkit. Az egyik legemberebb ember volt, akit valaha ismertem. Nem láttam majd’ fél évszázada, de a tizennegyediktől a tizenkilencedikig tartó legfontosabb felnövekvő éveim egyik meghatározó figurája. Tegnap óta biztos, hogy többet nem találkozunk.

Szakmunkás volt és edző. Előbbinek nem tudom, milyen, utóbbinak kiváló. Az akkor még első hőskorát élő sportág – úgy hívják: tájékozódási búvársport – magyarországi úttörőinek egyike volt, aki a kis (és kispénzű) pécsi klubot az ország legsikeresebbikévé tette a hetvenes években. Volt olyan év, amikor a válogatott keret egyharmada tőlünk került ki. Nem sportklubot, nem csak versenycsapatot épített – egyébként folyamatosan „tudományosan” fejlesztve edzői-felkészítői módszereit –, hanem nagyon erős sportközösséget. A riválisok között sem láttam ellenségeit – kevés embert ismerek, akit ennyi (megérdemelt) szeretet vett körül.

Irigyei persze biztosan voltak. Életem első nagy „ajtóbecsapása” is az egyik ilyennek köszönhető. Akkor hagytam faképnél nagy dérrel a pécsi klubot (jaj, de fájt elköszönnöm!), amikor egy nevét-sem-tudom-már irigye csúnyán kifúrta Dömpit az edzői posztról. Dömpi. A Dömpi. Az együtt töltött intenzív évek során egyetlenegyszer sem hallottam, hogy valaki Ferencnek, Ferinek, Feri bácsinak szólította volna Mischl Ferencet. Nem, az ő tisztességes neve mindig is Dömpi volt. Dömpi a tizennégy éves kezdőnek éppúgy, mint az ötvenéves veteránnak.

Amúgy sem voltak áthidalhatatlan távolságok. Mintha Dömpi lett volna maga a tábortűz, akit folyamatosan körülülve fújjuk ki magunkat és ugratjuk egymást edzés előtt-edzés után, nyarakon át tartó nomád edzőtáborozásokon, versenyeken.

Amely versenyeken mai fejjel elképzelhetetlen baráti bajtársiassággal jöttek össze a rivális csapatok egymást folyamatosan segítő versenyzői. A víz közelsége adta, a még nagyon gyermekcipőben totyogó sportág nyújtotta közös élmények, vagy a Dömpihez hasonló emberméretű óriások karizmája, nehéz megmondani, de mind „egy brancs” voltunk, majdnem függetlenül attól, melyikünk nyakába akasztottak aztán érmet. (És nem, nem tudtuk egymásról, de nem is érdekelt senkit, ki milyen pártra szavazna, ha volnának pártok.)

Vannak az életben soha nem törleszthető nagy adósságok – éveken, évtizedeken át elmaradt találkozások. Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára Dömpit. Dömpit, aki tegnap, február másodikán elment.

Vannak emberek, akikkel az ember szeretne egy képen szerepelni. Nekem nem Brad Pitt ilyen és nem valamely magas rangú politikus. Rettenetesen jól esik látnom ezt a közös fotót (köszönet Villányi Lajosnak – köszönöm, Rövid! -, aki ezt előásta). Dömpi megy elöl.

Vezet, én követem.

Tettamanti vernissage

Tettamanti vernissage

Először is némi összeférhetetlenséget kell bejelentenem. Nem arról van szó, hogy Tettamanti Béla összeférhetetlen. Ha csak az volna! De rosszabb: a szomszédom. Kínos helyzet: legyek bármilyen elkötelezett híve a művészetének, nehezen tudom bizonyítani.

Hisz akárhogy dicsérjem, bárki rám foghatja – őt magát is beleértve –, hogy „csak azért mondom”. Mert sosem tudhatom, nem les-e rám a lépcsőfordulóban kihegyezett rajztollal, csőre töltött ecsettel, magasra emelt festékes bödönnel. Így aztán jól meg kell fontolnom minden egyes szót – hisz holnap is felkel a nap, és az ember mégsem kerülgetheti a saját szomszédját élete végéig. Ezért – és csakis ezért – írtam le, amit most önök elé tárok. Hogy véletlenül se mondjak mást, mint amit gondolok. Ha már kiállítás-megnyitót festeni nem tudok…

 

Tehát

Tettamanti Béla mintha nagyon tudná, mit akar. Mondhatni: látszik, hogy nem remeg a keze; a képein nincsenek bizonytalan vonalak, ködbe vesző formák, homályos, elmosódott alakok – ha valami, ez azonnal feltűnik. Elég egyetlen pillantás, és tudjuk: a képeken minden egyértelműen az, ami. Kéz-láb-fej, orr, szem, száj, fogsor, hegy-völgy, kereszt, biciklikerék, zászló, lépcsősor, ég és föld, fény-árnyék ésatöbbi.

Vagyis, várjunk csak: minden egyértelműen valaminek látszik – ha épp úgy nézzük. Na de ha másképpen? Akkor bizony másvalaminek látszik. Épp ugyanannyira határozottan ennek, mint az imént amannak.

Egymást kizáró, ellentétként kiegészítő test- és térrészletek gabalyodnak rendszerré: ez itt vajon benyomódás, vagy kitüremkedés? És azok ott egymásból nyílnak, vagy egymásba csukódnak? Egyáltalán: mit merről kell néznünk, mit mihez mérjünk? Hiszen kéz a kézbe, arc a hátba, kígyó a másik kígyóba fordul át, ott meg – nicsak! – egy villanykörte torzójába belefér az egész égbolt. Ki mondja meg, a villanykörte lett-e világméretű, vagy a menny zsugorodott hüvelyknyi átmérőjűre? És ahol a nap feketéllik az égen, mi számít fénynek, mi árnyéknak? Ebben az egyértelműnek tűnő világban hol a fönt és a lent, mit lássunk mulatságosnak, mit tragikusnak?

Lehet, hogy Tettamanti úr nagyon is tudja, mit akar – ez igen dicséretes dolog –, de vajon nekünk, nézőknek honnan kellene tudnunk, hogy ő mit akar? Hogy mit vár el tőlünk, mire szeretne bennünket rávenni?

Egyszóval mégsem elég egyetlen pillantás. És nem minden egyértelmű. Ami – tegyük gyorsan hozzá – egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármi kétértelmű volna itt. Hanem hogy különféle nézetek lehetségesek – és ezt most szigorúan optikai-fizikai értelemben mondom (miközben sandán mögé gondolom az átvitt értelmet is, és ez a képek kapcsán szintén megérne egy ökumenikus misét)

De megálljunk: mintha most arról értekeznénk, arra próbálnánk fényt deríteni, mit állít Tettamanti Béla. Butaság. Mit állítana? Hát képeket állít. Amit nem csupán onnan tudunk, hogy ez itt történetesen egy kiállítás, sokkal inkább onnan, hogy a kép ellenáll minden kísérletnek, amely arra irányulna, hogy nem-képként (példának okáért gondolatként, „üzenetként”) tekintsünk rá, és ezzel leegyszerűsítsük, ellaposítsuk – végső soron meghamisítsuk.

 

 A kép az kép az kép, az kép.

Ráadásul Tettamanti Béla különben össze nem illő kép-elemeket, gondolat-gyököket állít egymással szembe, rendel egymás mellé – különbül, mintha mindig is összetartoztak volna. Érzéki tapasztalatainkat, következtetés-sémáinkat csavart fonákkal küldi vissza saját térfelünkre – az agyunk egyik féltekéjéről érkező impulzusokat a másik féltekére. Nem egyedülállóként, de egyedülálló módon követeli meg, hogy szemünket és szellemünket egyszerre használjuk. Önmagában kevés volna egyik is, másik is.

Minél alaposabban megnézünk egy-egy képet – és csakis alaposan érdemes őket megnéznünk –, annál jobban látszik a hatalmas műgond, amellyel készült. De nemcsak a mű, a valódi is. Gondterhelt képek ezek – ha nem is kivétel nélkül, de túlnyomó részt.

Gondterhelt, de nem humortalan alkotások. Sőt: kifejezetten humorteliek.

Jelentkezzen, aki Tettamanti Béla képein, vizuális gesztusain nem érzékeli a humort! (…) Köszönöm, ezt vártam. És most az emelje föl a kezét, aki Tettamanti képeinek láttán hangosan kacag! (…) Le lehet tenni, köszönöm.

Bizony. A humor lehet komoly, sőt komor. Nemcsak halálosan fekete, morbid, hanem kedvet szegőn elgondolkodtató. Furcsamód azonban az elgondolkodás – a töprengve látás, látva morfondírozás – szellemi-érzéki élmény, örömforrás, így hát végső soron szívderítő, még ha derültségünk nem jár is a szájszélek jellemző felkunkorodásával, a fogsor közszemlére tételével, a hasnak feltűnő rengésével és a jól ismert szaggatottan gurgulázó hanghatással.

Képekről beszélni már csak azért is képtelenség, mert e beszéd-gesztus óhatatlanul az élmény elmúlt idejére, lezártságára utal: a kép „meg lett nézve” – sugallja, jóllehet éppen nézni kellene – folyamatos jelenben, okos szemmel.

Az egyiken például – szándékosan olyan műre hivatkozom, amely itt nem látható, hadd legyek felelőtlen –, egyik képén tehát a töprengő arcot vágó „főhős” saját golyófejét – vele kerek, töprengő arcát – készül kilőni egy maga megfeszítette csúzliból. Egy másikon (inkább: több másikon is) jókora lábfejből azonnal a boka felett kéz nő ki.

Testrészek gyakran test-egészeket tartalmaznak, a felhasadó külsőt burokként zárja magába a belső. Az arányok, az irányok megfordulnak. Egy helyütt alsó szemhéjon álló bézbólsapkás emberalak támasztja a nálánál alig kisebb szembogarat, amelynek egy hasonló figura a túloldalról fáradtan nekidől. Szigorúan egymásra forduló két végtelen falon egy-egy ajtónyílás. Arányosan ívelt lépcső vezet az egyik ajtó mellől a másik ajtó mellé – vagyis: faltól a falig. A lépcsőn nemzetiszín karszalagos alak. Honnan megy, hová? Milyen útja lehet, milyen esélye?

Itt utalunk a korábban emlegetett „átvitt értelemre”, ama különböző nézetekre, nézőpontokra. (zárójel: vajon mi viszi át az értelmet a túlsó partra?)

Tettamanti Béla nem „közéleti ember”, nem politikus, de ott él, ahol mi mind, nem függetlenedhet hát attól, ami körülveszi. Nem is akar függetlenedni: elkötelezetten – nem pártosan! – fölveszi a kesztyűt. Ecsetet emel ránk, a külvilágot – nem úgy általában, hanem nagyon is konkrétan – belegyúrja képei anyagába. Ám a többi már a mi dolgunk, nem erőltet ránk semmit, elvégre nem várhatja el, hogy az ő szemével nézzük a világot.

És most már tudjuk: nem is vár el semmit, nem akar bennünket rávenni semmire. A Tettamanti-kép (legyen akárhány-értelmű) sosem bizonytalan, nem bizonytalanít. Nem ámít, viszont csal. Becsal a labirintusba. Még nem mondtam volna? A labirintus – papírfalú útvesztő, kaotikusan ácsorgó embertömeg, vagy gazdagon barázdált agyvelő képében – gyakran visszatérő motívuma a Tettamanti-képeknek.

Kitaláljuk-e, mit látunk valójában? Kitalálunk-e a labirintusból? Ha nem, elkeseredünk-e, vagy örülünk, hogy házigazdánk, a képek szerzője csőbe húzott bennünket? Mert többnyire hálásak vagyunk, ha a csavaros eszű és ügyes kezű mesternek sikerül megtréfálnia a nézőt.

Egy biztos: Tettamanti Bélánál mindennap – na jó: majdnem mindennap – felkel a nap. Hogy aztán ez a nap történetesen feketén, vastagon ragyog az égen? – hát istenem, nála így kerek a világ. Mindenesetre nap mint nap érzem, hogy az első emeleti lakásból Tettamanti szomszéd sötét napja fölsüt hozzám a negyedikre. És ettől egy kicsit jobb ott lakni a szép nevű Rózsa utcában.