Nem lesz nagyon vidám beszéd, de talán nem lesz nagyon szomorú sem.

A világ sem vagy ilyen vagy olyan, hanem ilyen is meg olyan is.

A körülmények és a „sajnálatos események” miatt ugyanúgy nem lesz a beszéd túl szabályos. De azért igazán formabontó sem. Szavakat használok, gondolat- és érzelemébresztés céljából és szándékával.

Ez a mai ünnep nem az elmúlt egy-másfél évről szól, hanem az elmúlt húsz-huszonöt – másoknak ötven-hatvan – évről, meg a következő ötven-hatvanról, ami némelyikünknek sajnos csak húsz-huszonöt, de talán alig kettő-három.

Még mielőtt az est leszáll, mindenki köszönje meg az elmúlt évtizedeket. Köszönje meg mindenkinek, akinek megköszönheti. Amíg még megköszönheti.

Ti most nem egy jelentéktelen papírt vettetek át, hanem olyan oklevelet6, amit nagyon nagy becsben fogtok tartani.

A diploma a mi szakmánkban nem számít – azt a „hivatalosat” jó eséllyel soha senki nem fogja elkérni tőletek: mindenki a tehetségetekre, szorgalmatokra, teljesítményetekre lesz kíváncsi, nem a papírotokra –, de ennek az oklevélnek örökre örülni fogtok.

Épp egy éve kaptam tőletek egy rektori kinevezést, majd pár hónappal később ünnepélyesen visszavontátok. Életem két legbecsesebb okmánya, sokkal többet ér, mintha az államelnök aláírása szerepelne rajta. Felelős és szellemes, kreatív közösség adekvát és autentikus válasza volt egy helyzetre. Mindkét papír és mindkét gesztus az autonómiáról szólt. És ma még ejtünk szót az autonómiáról.

Mivé lettünk ebben az utolsó egy évben? Mi lettél te és te?

Áldozat? Hős? Mindkettő? Ezek szerepek: ideig-óráig jellemeznek bennünket, de vigyázni kell, nehogy ránk száradjanak. Ez nem mi vagyunk. Akkor sem, amikor szoborrá faragnak bennünket, akkor sem, amikor sárral-szarral kennek be. Ez nem te vagy, ez csak az, aminek az egyszerűség kedvéért címkéznek – vagy amiként valamilyen céllal mások használnak-felhasználnak. Te semmiképp ne címkézd, ne használd magad.

Ezt az élményt, ezt a hatalmas élménytömeget viszont nagyon is kell használni: megérlelni, kicsit bele-belekóstolni, de a nagyját jobb lesz befőzni, elspájzolni, és időről időre mesélgetni a gyerekeknek meg az unokáknak.

Sok szép idegen szót használunk ma. Ilyen például az okleveletek névadója, a nehezen kimondható pszükhémakhia. Vagy a parrhesia – azaz a félelem nélküli beszéd, az igazság bátorsága. Gyakoroltuk eleget. Kiderült: nem is olyan nehéz – van, aki mégis annak érzi. A legtöbbet emlegetett szó ebben az egy-két évben mégis az autonómia, azaz önrendelkezés. És erősen mellé kívánkozik egy másik hasonló: az autenticitás, a hitelesség.

Mindezek lényege, hogy amit teszel, nem igazodáskényszerből, nem külső parancsra, nem is babonából teszed, hanem belső parancsra, ösztönből, meggyőződésből, felismerés és gondolkodás által indíttatva.

De mindezzel általában nem könnyíti meg az ember a saját életét. Nem baj! Ne félj, ha most kicsit nehezebb lesz! Akkor se félj, ha úgy tűnik, még sokáig nem lesz jobb a helyzet. Készülj föl rá!

Nem egyetlen évig szeretnél rendezőasszisztens, színész, dramaturg vagy filmes lenni. Nem az a kérdés, hogy feljutsz-e már holnap a csúcsra. Nem szabad, hogy ez legyen a kérdés. Ha mégis, akkor nem ez a valódi hivatásod, és akkor mindegy is.

Ne félj tehát, ne kapkodj, ne aggódj, ne add fel, ne add el. Mi mind olyan műfajban utazunk, ahol igazán a tapasztalat számít, a tapasztalat tapaszt ránk újabb képességeket, ad új eszközöket, a tapasztalat épít. Bizony, érvényes a közhely: ami nem öl meg, az megerősít.

Márpedig bennünket hajszál híján lemészároltak. Levágták kezünket-lábunkat (sőt!), és mi mégsem ajánlottunk döntetlent, mint a nevetséges fekete lovag a Gyalog galopp emblematikus jelenetében. És épp ezért nem is veszítettünk.

A tengeri csillag a karjait, a tengeri uborka a belső szerveit, az axolotl akár az agya és a szíve egy részét is újra tudja növeszteni. Egy alig négy hete publikált tanulmány pedig beszámol egy tengeri meztelen csigáról, amely autotómia (ön-amputálás) útján képes a teljes testét leválasztani a fejéről, és újranöveszteni. (A felfedezés mellesleg egy veletek egyidős, huszonöt éves japán tudósnő érdeme.) Ízlelgessük a majdnem-ismerős új szót: autotómia.

Különös paradoxon: mindent elveszítettünk, mégsem veszítettünk. Semmit nem nyertünk, mégis győztünk.

Hogyan lehetséges ez?

Egyrészt mint mondtam a világ – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem ilyen vagy olyan, hanem ilyen is, meg olyan is. Másrészt akár felismertük, akár nem, a harc, amibe beleálltunk nem a konkrét, pillanatnyi érdekeinkről, nem a szűken vett egzisztenciánkról szólt. Tágabb térben, tágas időben zajlott és zajlik ez a történet, amelynek közelről sincs vége.

Szétszórattunk, de meg nem semmisültünk… Szétszórattunk, mint a só az asztalon. Vagy mint a só, amivel egyesek beszórnák az utánunk beszántott talajt.

Azt mondtam, az autonóm, autentikus személyt nem a babonák vezérlik. De a kisagyunkban valahogy mégis megülnek a babonák. Ha nevetve is, de megjegyezzük, hogy ha vsizket a szemed, sírni fogsz, ha az orrod viszket, bosszús leszel, ha pedig kiborult a só, veszekedés következik.

A legjobb védekezés: tanulj meg jól veszekedni. Akárhányszor nálunk otthon véletlenül kiborul a só, a feleségemmel gyorsan összenézünk, majd felhúzott szemöldökkel hangosan egymásra hörgünk, és egy jót nevetünk. Ezzel a veszekedés előre és örökre letudva. Biztos, ami biztos.

Különböző döntéseitek és élethelyzetetek miatt most sokan azt gondolják, közöttetek feszültségnek kellene támadnia, és előbb-utóbb csúnya összeveszéshez vezet, melyiktek milyen utat választ. Azt tanácsolom, menjetek elébe. Fogjatok egy csipet sót, szórjátok ki, és nézzetek szigorúan egymásra, majd jöhet a hörgés és a röhögés.

Hadd lássam! Só, hörgés, röhögés. Menni fog.