Minden díj megtisztelő – és elgondolkodtató. Megérdemlem-e, s ha igen, miért. Mit tettem-mondtam-gondoltam, ami kiemelésre, említésre méltó.

Mert olyat, ami az életüket kockáztató hősökéhez mérhető, biztosan nem. Hogyan, mi alapon vagyunk méltók? Nyilván sehogy. De valamiképp igyekszünk helyt állni.

Fontos, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk a hősökre és az áldozatokra, de ugyanolyan fontos, hogy az emlékükkel ne takarózzunk, ne használjuk őket hivatkozásul: az ő hősiességük és mártíromságuk szomorú fényében sose próbáljuk fürdetni saját csöppnyi kockázatvállalásainkat, kicsiny veszteségeinket.

Választottam egy kifacsart mottót a díj névadójának sorait sértve – de tán megbocsáthatóan:

Oly korban élünk mi e földön, mikor az ember úgy elaljasul, hogy önként, kéjjel árt, nem csak parancsra s míg balhitekben hisz s tajtékzik téveteg, befonják életét vad kényszerképzetek.

Vannak szörnyű korok, kellemetlen és nyomasztó, fullasztó korszakok, és olykor – rövidebb ideig – friss fuvallat űzi el a mérges gázokat. Olyankor azt a hamis illúziót keltve, hogy jöhetnek igazán boldog idők. Sziporkázó napsütés, virág- és tengerillat, madárcsicsergés, méhzümmögés.

Jelentkezzen, aki még sosem bízott ebben balga optimizmussal, a pillanat táplálta túlzó derűvel! Köszönöm. És most jelentkezzen, aki még sosem csalódott ebben a reményében. Köszönöm, le lehet tenni.

Borzalmas és baljós tendenciákat látunk feléledni, régről ismerős rémeket életre kelni. Mások kiközösítésének, megalázásának, ellehetetlenítésének sosem tapasztalt, vagy csak újnak tűnő rafinált módozatait látjuk meghonosodni.

Magasra szökött és csúcsokat dönt a gyűlölet árfolyama, jószerivel ez lett a világ – és főleg a mi kis vidékünk – legkelendőbb politikai valutája. „Mutasd, kit gyűlölsz, megmondom, ki vagy.” Sőt, tudok jobbat: megmondom, kit gyűlölj, míg végül már azt sem tudod, ki vagy.

A félelem-, gyanakvás- és gyűlölet-alapú megosztás a leghatékonyabb marketingeszköz, ha a hatalom megszerzése és megtartása a cél.

De nem hihetjük el (és igyekszünk nem elhinni), hogy ezért a célért az emberiesség – nagy szóval: testvériség – eszménye félredobható, nem hihetjük, hogy ezért a célért mások szabadsága korlátozható, vagy hogy embercsoportokat másoknál alacsonyabbra vagy magasabbra árazhatunk be. A hatalomnak, a hatalomvágynak szolgálatába állított diszkrimináció a szabadságtalanság, a testvérietlenség, egyenlőtlenség talaján épít társadalmat, egyre gyorsuló és beszűkülő ördögi spirálba kerget bennünket, amiből – a történelem legalábbis ezt mutatja – ritkán van kitörés komoly kataklizma nélkül.

Legkésőbb Szophoklész óta tudjuk, hogy az ember sárkányfog-vetemény: jóra ritkán, rosszra bármikor számíthatunk a másiktól.

Békeidőben – és azért minden nyomasztó és borzalmas jelenség ellenére ezek békeidők – a legfőbb dolgunk engedmény nélkül felfigyelni a rosszra, a rontóra.

Szüretidő van. Ilyenkor a kicsi pincékbe gyertyával kell menni, hogy a láng jelezze, ha fojtó gázzal teli a levegő. A mi dolgunk is hasonló: láthatóvá tenni, megjelölni az észrevétlen átmenetet a tisztességtelenből a törvénytelenbe, a megengedhetetlenből az elviselhetetlenbe és abból az életveszélyesbe.

Azt kívánom, sose érjük meg, hogy a gyertyalángot megfojtsák a mérges gázok.