Nekem jutott a feladat, hogy a várva várt gólyaesküt megelőző sok unalmas beszéd közül a legöregesebbet, legkonzervatívabbat elmondjam.

Ez rendben is van – megtiszteltetés, hogy egyáltalán itt lehetek. Ebben a korban ezen az éji órán már rég ágyban lenne a helyem, lehet, hogy kicsit össze is akad majd a nyelvem, vagy elered a könnyem.

Tavaly ilyenkor – ha jól számolom, 364 nappal és nagyjából 22 órával ezelőtt –­ némileg meghatódva álltam egy színpadon a Vas utcában, és úgy integettem a virtuálisan az égbe száguldó színészosztálynak, s velük az összes diáknak, hogy jó utat: sapka-sál! Történetesen Bálint állt épp mellettem, ha jól emlékszem.

Pár órával voltunk az után, hogy a minden lényeges jogától megfosztott szenátus és a vezetőség lemondott, és néhány óra választott még el bennünket attól a pillanattól, amikor a diákok elfoglalták az Ódry épületét.

Mindkettő úgynevezett történelmi pillanat volt – mondhatni: történelmi ikerpillanatok voltak –, de ez a minitörténelem, a mi közös nyomasztó és felemelő történetünk nem 2020 augusztus harmincegyedikén délután kezdődött, hanem sokkal-sokkal korábban. És nem aznap éjfélkor zárult le, de nem is hónapokkal később, a blokád megszűnésekor.

Legalább féléves kőkemény és a maga nemében szintén egyedülálló küzdelem előzte meg a súlyos délutánt, az esti foglalás pedig – és mindaz, ami abból következet –, tényleg világraszóló, és tényleg ma is tart.

Ezt a történetet senki nem veheti el tőlünk, hiszen az igazi emberi történeteket amúgy sem lehet csak úgy adni-venni. De meg lehet rabolni, be lehet piszkolni, meg lehet rongálni, megcsonkítani, átrajzolni, átcsomagolni és a többi.

Tessék vigyázni erre a történetre! Tessék tisztán tartani és frissen. És tessék beinvitálni ebbe a szép tiszta, élő történetbe az új szereplőket. Új szereplők: gyertek, gyertek! Nem maradtok le semmiről, nem maradtok ki semmiből. Bele kell tanulni a hagyományba, de sem utánozni, sem megijedni tőle nem szabad. Semmi sem lezárt, semmi sem megkövesedett. Az emlékeink sem.

Mert a történetünk elveszítésénél csak az rosszabb, ha elvesztegetjük. Ha aprópénzre váltjuk, kiárusítjuk, elkoptatjuk; vagy épp fordítva: ha hagyjuk ránk száradni, megmerevedni, megkövülni, hogy aztán abból a megkövesedett történetből emlékműveket farigcsáljon ki-ki a maga kedvére. Nem, azt ne!

Az egyik legfontosabb dolgunk – békésebb időben is, nem ám most! –: megtartani, épen megőrizni a múltat a jelen és a jövő számára – de ugyanakkor tovább lépni, semmiképp nem beleragadni.

Egy éve azt kiáltottam a száguldó gyerekemkorúaknak (majdnem unokámkorúaknak): sapka-sál!

De amikor süt a nap, és nincs nagy szél, le lehet ám venni, nehogy ránk izzadjon a ruha.

Márpedig akármilyen vacak is az élet, azért most eléggé süt az a nap. Sok zsebkendőt telebőgtünk, sok féltéglában agyonrugdostuk a lábujjunkat, sok falon vakartuk tövig a körmünket, de abból a soha nem tapasztalt és lehetetlen helyzetből, amibe kerültünk, amibe belekényszerítettek bennünket, mára iszonyatosan magasra jutottunk a magunk erejéből és rengeteg csodálatos ember segítségével.

Akiknek persze mi is rengeteg csodálatos percet szereztünk.

Ha belegondolunk, hogyan is kerültünk ide, bizony elég szédítő, boldogító érzés. Ha pedig arra gondolunk, merre tartunk, az még inkább. Mert nem is az a lényeg, hogy most itt állunk – PEDIG! –, hanem hogy elképesztő esély nyílt arra, hogy fölépítsünk valami sosemvoltat. Nem két perc és nem két hónap alatt „lesz meg”, de nem is kell, hogy „meglegyen”.

Azt hiszem, nem értek egyet Madách-csal, hogy „az ember célja e küzdés maga”. Azt viszont nagyon is gondolom, hogy ebben a pillanatban nem szabad türelmetlennek lennünk, mert az építés maga igenis valódi cél. Magunk előtt ácsoljuk a hidat a nemtudjukhovába. Veszélyes? Persze!  Nem szép? Dehogynem! Nem tolonganak az elődök, és így micsoda panoráma nyílik!

Hátunk mögött két erős tradíció: az SZFE 155 éve és az elmúlt – mondjuk – másfél év története. Előttünk pedig a…

Most itt állok a Gödörben, bár a jelen helyzetünkhöz inkább illene a hely korábbi, szárnyalóbb neve: Sirály. Vagy még inkább mondjuk a Főnix. Lehet, hogy javasolni fogom a névváltoztatást. Bár igaz, ebben a közegben a madárnevek kicsit gyanúsan csengenek.

Azok, akiktől nem tudtuk a régi iskolát megvédeni, akaratukon kívül is sok jót tettek nekünk. Sokszor ők sarkallnak bennünket valami még jobb megoldásra. És néha egész különös módon hibáznak rá az igazságra.

Én például évről évre mindig elmondom az új hallgatóknak: remélem, sokat fogunk tőlük tanulni. És komolyan gondolom.

Most meg tessék-tessék: eljön a pillanat, amikor az ellendrukkerek megértik a lényeget, és lekicsinylőn azt mondják ránk: önképzőkörbe csábítjuk a hallgatókat. Azt hiszik, sértenek ezzel. Jelentem: bizonyos értelemben igazuk van. Én például nem tudok elképzelni magasabb rendű interaktív formát, mint az ön- és egymásképzés.

Sok a gond, a nehézség, a hiány, a konfliktusgyök. De ez ne bizonytalanítson el senkit. Sose azt kérdezd, mit tehet érted a Freeszfe, hanem azt kérdezd, hogy MI a freeszfe. Vagy mivé LEHET?

Azzá, amivé tesszük. Annyira, hogy egyszer talán majd szép neve is lesz. Lehet, hogy javasolni fogom a névváltoztatást. Vagy ez már volt?

Addig szeressük olyannak, amilyen, legyünk rá büszkék, és nevelgessük-növelgessük. Ha meg kell, néha szóljunk utána: héééé! sapka-sál!