A képen látható férfit nem fogjátok felismerni. Sosem lett volna internet-sztár. Vagy bármilyen sztár a saját körein kívül.

Saját körei viszont rajongtak érte. Nem kellett fölnézni rá és nem nézett le senkit. Az egyik legemberebb ember volt, akit valaha ismertem. Nem láttam majd’ fél évszázada, de a tizennegyediktől a tizenkilencedikig tartó legfontosabb felnövekvő éveim egyik meghatározó figurája. Tegnap óta biztos, hogy többet nem találkozunk.

Szakmunkás volt és edző. Előbbinek nem tudom, milyen, utóbbinak kiváló. Az akkor még első hőskorát élő sportág – úgy hívják: tájékozódási búvársport – magyarországi úttörőinek egyike volt, aki a kis (és kispénzű) pécsi klubot az ország legsikeresebbikévé tette a hetvenes években. Volt olyan év, amikor a válogatott keret egyharmada tőlünk került ki. Nem sportklubot, nem csak versenycsapatot épített – egyébként folyamatosan „tudományosan” fejlesztve edzői-felkészítői módszereit –, hanem nagyon erős sportközösséget. A riválisok között sem láttam ellenségeit – kevés embert ismerek, akit ennyi (megérdemelt) szeretet vett körül.

Irigyei persze biztosan voltak. Életem első nagy „ajtóbecsapása” is az egyik ilyennek köszönhető. Akkor hagytam faképnél nagy dérrel a pécsi klubot (jaj, de fájt elköszönnöm!), amikor egy nevét-sem-tudom-már irigye csúnyán kifúrta Dömpit az edzői posztról. Dömpi. A Dömpi. Az együtt töltött intenzív évek során egyetlenegyszer sem hallottam, hogy valaki Ferencnek, Ferinek, Feri bácsinak szólította volna Mischl Ferencet. Nem, az ő tisztességes neve mindig is Dömpi volt. Dömpi a tizennégy éves kezdőnek éppúgy, mint az ötvenéves veteránnak.

Amúgy sem voltak áthidalhatatlan távolságok. Mintha Dömpi lett volna maga a tábortűz, akit folyamatosan körülülve fújjuk ki magunkat és ugratjuk egymást edzés előtt-edzés után, nyarakon át tartó nomád edzőtáborozásokon, versenyeken.

Amely versenyeken mai fejjel elképzelhetetlen baráti bajtársiassággal jöttek össze a rivális csapatok egymást folyamatosan segítő versenyzői. A víz közelsége adta, a még nagyon gyermekcipőben totyogó sportág nyújtotta közös élmények, vagy a Dömpihez hasonló emberméretű óriások karizmája, nehéz megmondani, de mind „egy brancs” voltunk, majdnem függetlenül attól, melyikünk nyakába akasztottak aztán érmet. (És nem, nem tudtuk egymásról, de nem is érdekelt senkit, ki milyen pártra szavazna, ha volnának pártok.)

Vannak az életben soha nem törleszthető nagy adósságok – éveken, évtizedeken át elmaradt találkozások. Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára Dömpit. Dömpit, aki tegnap, február másodikán elment.

Vannak emberek, akikkel az ember szeretne egy képen szerepelni. Nekem nem Brad Pitt ilyen és nem valamely magas rangú politikus. Rettenetesen jól esik látnom ezt a közös fotót (köszönet Villányi Lajosnak – köszönöm, Rövid! -, aki ezt előásta). Dömpi megy elöl.

Vezet, én követem.