– Négy lépés. Nem felejted el?

– Megbeszéltük. Nem egyszer, sokszor. Tavaly is.

– De tudod, kikre gondolok?

– Tudom!

(pedig nem tudom…)

– Édesapám, ez egy.

– Persze.

– Aztán Jolán.

– Jolán.

– Anna néni és Eszti baba – mondja anyám.

– Mondtam, hogy tudom. Megbeszéltük.

Egyáltalán nem tudom, csak már bosszant, hogy századszor kell elismételni. (Miért nem kérdezek inkább vissza? Százszor. Kétszázszor. Rettentően fogom sajnálni nemsokára.) Négyükért kell egy-egy lépést megtennem a menetben: az életről elnevezett menetben – a halottak, az „ottmaradottak” emlékére. Négy lépést anyám nevében, anyám helyett, aki már nem nagyon bír menni. Tavaly sem bírt volna, legfeljebb ha elvisszük egészen a gyülekezőig, onnan velünk csoszog pár métert, aztán valamelyikünk hazakíséri. De nagyon szeretett volna. Évről évre ígérte magának, ígérte a saját halottainak.

Ment volna, de nem ment soha.

Nem megy most már – nem megy sehova.

Idén már fektében kér meg. És fekszik, kórházi ágyon, amikor napokkal később beszámolok neki, hogy megvolt a négy lépés idén is. Nincs egyedül a kórteremben, le kell halkítanunk a hangunkat. Nem jól hall már, szinte kiabálni kell. Nehéz a kettőt összeegyeztetni.

Milyen hatmillió?

– De kik is ők?

– Mondom: édesapám…

(…azaz a nagyapám, Izidor, akit csak képről ismerek – megbecsült felvidéki körorvos, amíg el nem viszik)

– Jó, tudom, persze. De a többiek.

– Hát Jolán, Anna néni és Eszti baba.

– Rendben, de kik is ők?

– Jolán édesapám testvére, Anna néni a Géza bácsi első felesége volt, Eszti baba meg a Géza bácsi és Anna néni hároméves kislánya.

Géza bácsit (anyám anyjának a testvérét) ismertem, szerettem, bár kisgyerek voltam még, amikor Pesten meghalt. Eszerint volt egy első felesége meg egy gyereke, és ők is „ott maradtak”. Ezt eddig nem tudtam. Tulajdonképpen semmit sem tudtam.

– Megteszed?

– Meg hát. Négy lépés.

– Honnan megy hová?

– Minden évben más az útvonal. A táv mindig ugyanaz. Tudod.

– Sokan lesztek?

– Mindig sokan vagyunk.

Milyen hatmillió?

– Miért akarsz zsidó lenni? – kérdezte riadtan, szinte tiltón majd’ negyedszázada, amikor először kezdtem kicsit kutakodni, leásni a gyökerekig – az egyik felem gyökeréig. Ő sosem akart zsidó lenni, sokáig azt sem tudta, mit jelent. Nem ő akart zsidó lenni. Mi meg végképp ne akarjunk, világéletében azt kívánta.

– Azért – mondom határozottan –, mert azt sem tudom, mit jelent. (Furcsa: hogy zsidó is vagyok, annyit tesz: vagyok zsidó, de nem vagyok zsidó.)

– Nem volt elég?

– Épp azért, mert elég volt.

Nagyapám, az egy. A testvére, az kettő. Nagyanyám testvérének a felesége és a lánya, az négy. Hogy milyen hatmillió? Nincs semmiféle hatmillió. Egy van, kettő, négy-öt, valamennyi. Aztán szép lassan összejön. Vagononként. És a mi vagonjaink oldalára nem az volt rápingálva, hogy DB – Deutsche Bundesbahn –, bárki bizonygatná is. Az egyemet, a kettőmet, a négyemet (most már – kicsit szabálytalanul – úgy számolom: ötömet) nem a birodalmi sas marta föl a magasba és pottyantotta le egy lengyelországi állomáson. (Még előbb nem valami kimondhatatlan nevű Sturmbahnführer tiltotta ki az iskolából, tette ki a boltjából, rendelőjéből, lakásából.) Pedig hányan szeretnék ezt hinni, ezt elhitetni.

Milyen hatmillió? Van, aki ilyen szimplán, sunyin teszi föl a kérdést. Ha pedig erre nem a földet kezded bámulni, hanem igyekszel elmagyarázni, visszakérdez: „Honnan tudod? Te talán ott voltál?” És igaza van: nem voltam ott. Igaz: itt is alig vagyok. Csak véletlenül vagyok. Ha tizenötéves anyámnak a kivagonírozáskor (állítólag) oda nem súgja valaki, hogy hazudja tizenhétnek magát, akkor annak a híres lengyelországi peronnak a végén nem „balra”, hanem „jobbra” terelik, nekem pedig nincs esélyem megszületni. Tizenhetet mondott, pedig csak tizenöt volt. Nála fiatalabbak nemigen jöttek onnan vissza.

Most pedig ő is elment, ahogy lassan mind – miért pont ők élnének kétszáz évig?

És ahogy ők mind elmennek, a sunyik-sandák egyre bátrabban-magabiztosabban feszíthetnek, egyre hangosabban kérdezhetik: te talán ott voltál? Nem, nem voltam ott. Ezért vagyok most itt. Tartozom azzal az évi négy – most már öt – lépéssel, és tartozom szembeszegülni az ostobasággal, a kitartott hazugsággal.

Tartozom a hétmilliárdnak (igen, annak is, aki „nem hisz” a hatmillióban); tartozom a hatmilliónak, a négynek, tartozom az egynek…

aki ment volna, de nem ment soha

és nem megy most már – nem megy sehova