Az ember egy darabig számolja a halottakat, aztán föladja. És vár. Vagy álszenten, hazugul úgy tesz, mintha nem reménykedne, hogy.

Valameddig te számolsz, aztán majd téged is számba vesznek. Ez dühítő, fájdalmas, botrányos. Tehát el is nyomjuk magunkban. Anna nem hagyta, hogy elnyomjuk. A gondolatainkat sem. Mindenfajta elnyomás esküdt ellensége volt (bocsánat, nem puszta játék a szavakkal: Anna lényének lényegéhez tartozott). Amíg ő volt, mindenről muszáj volt beszélni. Mindenről. A halálról is muszáj volt beszélni. Addig beszélt helyettünk, amíg aztán egy kicsit a mi nyelvünk is megeredt. Kikövetelte. 

Senkivel nem lehetett olyan kendőzetlenül beszélni a halálról (például az ő személyes haláláról, a várhatóról), mint Annával. 

Hihetetlen pengeélű következetességgel volt egyenes (őszinte) és egyenes (tisztességes). Nem szabadságharcos volt csak (az is volt persze), hanem igazságharcos is. Az nem lehet, hogy ne legyen igazság. És ha van, nem lehet, hogy ne mondassék ki. És ha kimondatott, nem lehet, hogy az ne járjon következményekkel. Ez az igazságszenvedély, igazságdüh olykor elviselhetetlenné tette. Nem volt könnyű őt szeretni, de mérhetetlenül könnyű volt tisztelni, nagyra tartani mindazért, ami és aki. Volt és maradt.

Ezt a harmincéves képét a Facebook-oldalán találtam. Egy átkeléskor készült. Akkor — ha igaz — a “csatornán” kelt át, Angliába. Ez a mostani, mai átkelése — muszáj pátoszosan fogalmazni — sokkal nagyobb távlatú. Rohadt nagy távlatú. Talán valahová távozott — de jó annak, aki hiszi, hogy “az” létezik! —, de innen mindenképp el.

Mi még maradtunk egy kicsit. Számolunk tovább. Vagy föladjuk.