színház
Nem lettem matematikus
„Hogy lettél matematikusból dramaturg?” – kérdezik sokan, és erre mindig ugyanúgy felelek. Nem a matematika helyét töltötte be a színház, hanem egy ideig mindkettő velem tartott, aztán az egyik megerősödött, a másik pedig elmaradt. Gyerek- és kamaszkoromban két dolog izgatott igazán: a matematika és környéke (mondjuk: természettudományok), meg a színház és környéke (mondjuk: irodalom, nyelv). Hogy profi színházas legyek, több okból nem merült föl komolyan. Maradt a két párhuzamos út, amelyek közül végül az egyik zsákutcába torkollt (vagy a másik volt annyival hívogatóbb – esetleg IS).
A színházcsinálás amatőrből hivatásos tevékenységgé vált, a reménybeli rendező reményteli dramaturg lett, közben a nyelvek iránti szenvedély tovább erősödött, így aztán a dramaturg a drámafordításba is belekóstolt. És ízlett neki. A dramaturgi ÉS fordítói munka egyaránt igényelte (és hozta is magával) a nemzetközi terep felmérését, feltérképezését, az épp most íródó drámák, az ebben a pillanatban feltörő szerzők felkutatását.
Az úgynevezett nemzetközi porond
Igazán szerencsésnek mondhatom (és mondom is) magamat: a kilencvenes évek elejétől különféle (francia, brit, illetve magyar állami) ösztöndíjaknak köszönhetően összesen négy évadnyi időt töltöttem jelentős párizsi, londoni, New York-i és dublini színházak dramaturgiáján.
Az alábbi színházakban „állomásoztam ideiglenesen”: Théâtre National de la Colline (Párizs) 1990. január-március; Royal National Theatre, illetve The Royal Court (London) 1993. február-június; Manhattan Theatre Club, illetve The Public Theater (New York) 1997. október – 1998. május, valamint 1998. október – 1999. március; The Abbey Theatre (Dublin) 2002. február-május
Bár ez nem volt követelmény, a befogadókkal megállapodtam, hogy az ösztöndíjas hónapok alatt a lehető legintenzívebb munkával, teljes jogú munkatársként segítem a dramaturg részleg működését. Az előny kölcsönös volt, minthogy ezekben az országokban abban az időben a dramaturgia még kevésbé nyert polgárjogot, mint Magyarországon. Én viszont a színházi munkában nyakig elmerülvén automatikusan lettem része a város színházi életének. Hozzáférés egy hatalmas információ- és tudásbázishoz, a helyi (szub)kultúra alapos megismerése: mindez önértékén túl a műfordítói és oktatói pálya szempontjából is felbecsülhetetlen kincs.
Tőlem telhetően igyekeztem kihasználni és a magyar színházi szakma hasznára is fordítani a szerencsés helyzetből adódó előnyöket (a dramaturg mint hídépítő).
Sokfelé (Anglia, Egyesült Államok, Norvégia, Finnország) sikerült workshopot szerveznem, kortárs magyar drámák publikációját, felolvasását (olykor bemutatását) tető alá hozni. A leglátványosabb eredmény az 1996-ban megjelent, Hungarian Plays című antológia (Nick Hern Books, London), amelyet én szerkesztettem és láttam el jegyzetekkel, előszóval.
És persze a hídon kétirányú a forgalom: a kortárs világdrámát felénk igyekeztem terelgetni, színpadra bátorítani, megjelentetni.