Beszéd a Vígszínházban, az SZFE diplomaátadó ünnepségén

Beszéd a Vígszínházban, az SZFE diplomaátadó ünnepségén

Köszöntöm a Vígszínház technikusait és nézőtéri személyzetét, akik nélkül nem lehetnénk itt. Köszönjük. Köszöntöm a Színház- és Filmművészeti Egyetem összes dolgozóját, akik nélkül sem tanítani, sem tanulni, sem filmes és színházi produkciókat létrehozni nem lehetett volna az elmúlt években.

Köszönjük.

Elsősorban persze azokat a vendégeket köszöntöm, akik barátaikat, szeretteiket megünnepelni jöttek. Legfőképp pedig az ünnepelteket magukat: a friss diplomásokat és az ő tanáraikat.

Most pedig könyveket, telefonokat tessék betenni a padba, dolgozatot írunk.

Dolgozatunk témája: mi a történelem?

A történelem mindig másutt van. Olyasmi, ami régen esett meg, vagy valahol messze – esetleg nagyon régen, nagyon messze.

A történelem unalmas tankönyvek, száraz évszámok, megjegyezhetetlen személy- és helynevek – bukott csaták, uralkodók, összeomló birodalmak, pestisjárvány. Egyiptomi írnokok, kereszteslovagok, Cromwell, Kutuzov, Churchill. Saját gyermekeit felfaló forradalom, világosi fegyverletétel. Néha szatmári béke vagy kiegyezés.

Másrészt előfordul, hogy közepesen lényeges törvényeket, eseményeket, folyamatokat önhatalmúlag történelmi jelentőségűnek minősítünk, és ezzel nevetségessé válunk.

A nagybetűs történelem általában távol tartja magát unalmas hétköznapjainktól. De ma valahogy ezt másképp éljük meg itt, ezek között a valóban történelmi, színháztörténeti jelentőségű falak között. Már az is különleges, hogy nem „otthon”, nem a rémes állapotú, de imádott Ódry színpadon találkoztunk. Ez mindenképp látványosabb keretbe helyezi az összképet.

A diplomátokat ma nem én adom át – nem az amúgy is kétes státuszú egyetemi vezető –, hanem maga a történelem, csak ő más elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni, ezért rám tolta a melót.

Nem akarom megsérteni a jelenlévő szülőket, nagyszülőket, nem akarom őket szülői jogaikban csorbítani, de ti, akik most diplomát kaptok, egy kicsit a történelem gyermekei is vagytok – vagy úgy mondanám: érzékelhetőbben vagytok azok, mint mások, a máskor diplomázók.

Ti vagytok az elsők – remélhetőleg az utolsók is –, akiktől egy láthatatlan mikroorganizmus elrabolta a színházi vagy filmes mestermunkával megkoronázott befejezés esélyét. Ti, akik ma diplomát kaptok, az elmúlt években szinte mindannyian tanultatok olyan fontos mestertől, aki már soha senkit nem fog tanítani. És kivétel nélkül mind egy olyan iskolában tanultatok, ami már soha többé nem lesz. Olyan.

Ennek a jelentősége csak évek múlva érik meg, ahogy a tapasztalatok IGAZI feldolgozása is évekbe telik majd.

De a helyére kerül idővel minden. Hosszútávon biztosan. A veszteségek is. És lassan előjön az, amit mindebből tanulni lehet. Mert egyet nem mondhatunk: hogy az elmúlt évek nem láttak el bennünket lelki-szellemi munícióval, hogy a mi kis köz-életünk nem szolgált elég alapanyaggal.

Sokszor hallottátok, de igaz: nagyon komoly hagyomány folytatói vagytok: a másfél évszázados élőlánc utolsó szemei, akiknek a kezébe most érkezik meg ez a nagyon régen, nagyon messze síppal-dobbal elindított okirat.

Nem szoktam önmagamat idézni, de most idekívánkozik, amit az évnyitón mondtam:

„Teendőnk: megérteni-feldolgozni-tovább vinni a tradíciót, egyszersmind szembenézni azzal, amit szédületes sebességgel hoz elénk a még-alig-sejthető jövő. És mindeközben egy pillanatra sem feledni, hogy a jelen problémáit kell megoldanunk. Lehetőleg közösen. Vagy nézzük másképp, az irányt megfordítva: úgy építjük önmagunk alatt-előtt a hidat, hogy nem tudjuk, mi felé tartunk, csak azt, honnan jövünk. A kutatás, a művészet, az oktatás lényege, hogy fogalmunk sincs, HOVÁ tart az a bizonyos híd. Ezért még egy fokkal óvatosabban kell építeni. És még fontosabb, hogy ne égessük föl magunk mögött, mert könnyen lehet, hogy vissza kell bontanunk az előző csomópontig, mielőtt újra nekilendülnénk. És épen kell hagyni az utánpótlás-útvonalakat is.”

Gondoljatok bele: a mi 155 éves Színművészetinknek még a vénséges vén Vígszínház is csak kisöccse lehet a maga 124 évével. Apropó történelem: ez az épület sokat látott már, de most is áll, most is azt teszi, amihez ért: energikus, tehetséges alkotókat visel a deszkáin, érdeklődő és nyitott nézőket fogad a nézőterén. A helyén marad – ahogyan a helyére kerül minden. Idővel.

Több mint harminc éve, amikor itt dolgoztam, az erkélyek és páholyok díszeit nem aranyfüst borította, ezért nem szúrt szemet, miket ábrázolnak a domborművek. Ahol most fényes harsonák, lantok láthatók – a művészet jelképei –, ott kardok, géppisztolyok, tankok domborodtak annak idején, ez a patinás épület ugyanis egy ideig a Néphadsereg Színháza volt. Aztán ez is elmúlt, de a fegyvernemi jelzések, a díszek ott maradtak; diszkrét fehér festést kaptak, fel sem tűntek senkinek. A felújítást megelőző bontáskor aztán az itt dolgozók közül ki-ki hazavitt egy lefejtett reliefet. Talán igazgató úrnál is van az almáriumban egy gipsz-géppuska.

Minden a helyére kerül.

Ki látja ma már ezt a bizarr kort a mai mögé? Elmúlt.

Így múlik el a világ dicstelensége, és tér vissza a normalitás. Erre (is) érdemes gondolnotok, amikor épp ezen a színpadon ma átveszitek az okleveleket.

Az esti koccintás után álmodjatok a dicstelenül a múlt díszévé vált tankokról, szablyákról, aztán szépen pörgessétek le az elmúlt három-öt egyetemi évet a fejetekben – sokat fogjátok még ezt a filmet újra- és újranézni annak minden lényeges és most lényegtelennek hitt mozzanatával. Szorongásával, örömével, szorongásával, diadalával, szorongásával, oldottságával, szorongásával, büszkeségével. Mert azért ebben a munkában, ebben az életben-világban a szorongás az állandó, a többi a két szorongás közötti űrbe tör be. Nem azért mondom, hogy elszomorítsak bárkit: ez így is marad. Részben ebből a szorongásból keletkeztetjük a tehetségünket. Viselhetjük a termékeny, tehetséges szorongást – mint koronadíszt. Használhatjuk. És amikor lehet, örüljünk a feloldásnak, örüljünk az ünnepnek.

Minden a helyére kerül. Idővel.

A diploma például méltó kezekbe. Megdolgoztatok érte. Ti, tanárok és ti, végzett hallgatók. Gyertek szép sorban, és vegyétek át. Kivételesen hagyjátok a szorongást. Legyetek büszkék.

Évnyitó beszéd az SZFE Szentkirályi utcai épületének kertjében

Évnyitó beszéd az SZFE Szentkirályi utcai épületének kertjében

Kizökkent az idő, ki tagadhatná?
Szokatlan ez: nem kell szép lassan, óvatosan bevezetni nyitott köreinkbe a frissen felvetteket.

Idén úgy köszöntjük az újoncokat, hogy sokuk már nemhogy a tűzkeresztségen van túl, de máris többet tapasztalt-vállalt az egyetemi közösség életéből-gondjaiból-harcaiból, mint más (szerencsésebb?) hallgatók egy teljes képzési ciklusban, fél évtized során. A nem vágyott bőség zavara. Mindenesetre nyugodtan mondhatjuk, ez a gólyacsapat nem most jött le a falvédőről, nem ma érkezett a hathúszassal; nehéz lesz nekik újat mondani.

Köszöntő-invitáló beszédben derűsnek-bizakodónak illik lenni, mosolygósan felvázolni a közös jövő szép, rózsaszín horizontját. Szívesen tenném, de csak részben volnék hiteles. Nem ígérhetek könnyed csevejt, hátradőlést, gondtalan diákéveket, boldog búslakodást patinás romkocsmákban. Lesz persze az is nyilván. De ami rátok vár, az ennél sűrűbb-izgalmasabb-katartikusabb, és egyvalamit biztos nem süthetünk majd rá: langymeleg, unalmas rutinpercek peregnek monoton, végtelen sorban.

Ha választott pályátok felől nézzük a dolgot, termékeny, gazdag pillanatban csatlakoztatok hozzánk. A téma az utcán hever, ahogy mondani szokás. Bár ilyen sűrűségben talán túlzás is, néha megelégednénk kevesebbel. Film, színház és média most az egész világ, és színész, látványtervező, „fizikus”, drámainstruktor stb. benne minden férfi és nő. Fellép és lelép s mindenkit sok szerep vár életében.  (Ferdített idézet vége.)

De játsszunk akár hőst, akár intrikust vagy áldozatot, a legfontosabb – és létfontosságú, hogy ez így is maradjon –, hogy a Rákóczi út-Vas utca-Szentkirályi utca varázsháromszögében egy nagy társulat vagyunk, a közösség egy. Nem abban az értelemben, hogy négyszázvalahány hallgatónak és félannyi oktatónak, dolgozónak egyöntetű az ízlése, a véleménye vagy akár csak az érdeklődése – dehogy! –, hanem abban az értelemben, hogy a keresésben vagyunk egyek: egyöntetűen a kutatásban, a kérdezésben vagyunk érdekeltek, abban lelünk élvezetet. Ez olyan hely, olyan közeg, ahol bizony kérdéseket szokás feltenni – pedig ez valamiért egyre kevésbé szokás különben.

Vannak végletes helyzetek – olyankor vissza kell nyúlnunk súlyos alapkérdésekhez is, mint például hogy „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen?” (Eredeti összefüggéséből kiragadott idézet vége.) De biztosak vagyunk abban, hogy a végletes helyzet nem jelent végzetest, és nem kell odáig elmenni, hogy megkérdjük magunktól: lenni vagy nem?

Szó sincs arról, hogy csak egyetlen vigaszunk maradt, úgy, ahogyan a legenda szerint a nagy Major Tamás biztatta a jeles epizódszínész Suka Sándort, miután minden kérését megtagadta: „hajrá, Suka”. (A történet bővebb változatával szívesen állok rendelkezésre később.)

Nálunk az élet alkotás, álom – és ebben meg fogjátok találni az örömöt, a gyönyörűséget; a sok morc tekintetű megfáradt tanár arcára pedig épp a ti tehetségetek fest majd mosolyt, mire ti még nagyobb lelkesedéssel dolgoztok, mi pedig még tehetségesebb tanárok leszünk – így alakul ki az ördögi helyett egy angyali kör. És miután megkaptuk Piramus, Thisbe vagy épp a Hold szerepét, eljátszottuk Gelsominát vagy a Mandarint, mikrofont, kamerát ragadtunk, kórusban követelünk még többet és többet telhetetlenül: „Ide nekem az oroszlánt is!”. Vagy újabb fordításban: „hadd játsszam az oroszlánt is én”.

Drámai helyzetek, pergő képek tömege vár, csak győzzük közös figyelemmel, energiával, kreativitással – de ne csak munka legyen „nullahuszonnégyben”. Jó, ha néha kijjebb-hátrébb tudunk lépni, le tudunk lassulni kicsit. Életmentő. És olyankor mégis csak lesz könnyed csevej, hátradőlés, patinás romkocsma.

Izgalmas időben csöppentetek közénk, kötöttetek velünk tanszövetséget. Ezt kell most formálisan is megpecsételnünk. A belépés-befogadás hagyományos rítusa a gólyaeskü letétele. Jó eséllyel nincs ma olyan eskü, amelynek szövegét többször, több szájból lehetett hallani az utóbbi hónapokban Magyarországon. Néhányan biztos fejből is tudjátok már.

Mondjátok most el együtt ebben az édeni kertben, és ezzel hivatalosan is az egyetem polgárai lesztek. Üdv a csapatban, a fedélzeten, a stábban, üdv a társulatban!

GÓLYAESKÜ – a gólyák közösen

(az eskü után) Alma mater – a tápláló anya. Belépéseteket megpecsételni méltón egy kis közös táplálkozással tudjuk. A felsőbb évesek hoztak ehhez anyagot „odaátról”. Odaátra pedig a segítők-támogatók adományából került. Így tehát a társadalmi közegtől érkező ALMA elfogyasztásával léptek be az alma materbe.

Döröghet az ég, nem ijeszt ránk, csak legyintünk. Kertben vagyunk, szabadban, a maszk is lekerülhet rólunk, ha nem köhögünk egymásra.

És az sem baj, ha itt, a KERTben erről a nagyon is kézzelfogható és harapható valamiről eszünkbe jut sok magasztosabb. Együnk a tudás gyümölcséből, essünk közösen bűnbe. Egyszóval: hersegjünk együtt!

Beszéd a Színikritikusok díjának átadóján a Kurázsi különdíj átvételekor

Beszéd a Színikritikusok díjának átadóján a Kurázsi különdíj átvételekor

Az oklevélen ez áll: „Kurázsi-különdíj a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak, tanárainak és dolgozóinak, akik kiálltak egyetemük szabadságért.”

Legelőször is: nagyon köszönjük.

Aztán rögtön – megindultan, de kissé álnaivul – feltesszük a kérdést: vajon megérdemeljük-e ezt a díjat? Mert igazából miféle bátorság kell ahhoz, hogy vészhelyzet esetén az ember mentse, ami menthető, tegye, ami a dolga? Ha földrengés, szökőár vagy tűzvész jön, az ember előbb cselekszik, aztán gondolkozik – nem mérlegel, nem számítgatja a veszélyt, a veszteséget, hanem ugrik. De még ha azt látja, hogy az étel lekap, akkor is először lekapja a lábost a tűzhelyről, csak aztán konstatálja esetleg, hogy megégette a kezét. Vagyis nem tehet róla, ha „bátor” volt.

A mi helyi katasztrófánk úgy kezdődött, hogy 2020 nyarán jogerősen – noha jogtalanul – tartós szabadság-vesztésre (sic!) ítéltek bennünket, ami a halálbüntetés után a legsúlyosabb ítélet. Mi pedig nem tehettünk mást: ezt az ítéletet megfellebbeztük, megvétóztuk – és ez számunkra magától értetődő volt: az egyetlen autentikusnak tűnő válasz. A fellebbezés, a vétó formája folyamatosan alakult, de a nem-vétó sosem volt valódi opció.

És persze, ha az álnaiv álarcot ledobjuk, be kell ismernünk: tisztában vagyunk vele, hogy sokan mások hasonló helyzetben … khm… bátortalanabbul viselkednek. Tehát, rendben, fogadjuk el, hogy kell hozzá némi kurázsi.

Ezt a kurázsit pedig a közösség adja, az az egyedülálló mód, ahogyan az elmúlt sok-sok hónap során együtt gondolkoztunk, együtt léptünk, de – szerencsére – sosem egyszerre fáradtunk el. Ha mostanra sikerült valamire jutnunk – és úgy tűnik, sikerült –, ez is abból adódik, hogy (mint valami közlekedő edényben) ha az egyik csövecskében süllyedni kezdett a szint (az energia, a biztonságérzet, az alkotókedv szintje), a másik csövecskéből áttöltődött, kiegyenlítődött.

Ha nem így történt volna, most nem itt volnánk. Vagy nem is volnánk.

Hogy ez a közösségi kurázsi – nevezzük annak – feltűnik a hivatásos odafigyelőknek, és hogy a hivatásos odafigyelők ezt megjegyzendőnek, megjelölendőnek ítélik, az mindannyiunknak fontos. Nagyon köszönjük. Mindazok nevében, akik nem fogadják el a szabadságdeficitet.

Beszéd a Radnóti Miklós antirasszista díj átvételekor

Beszéd a Radnóti Miklós antirasszista díj átvételekor

Minden díj megtisztelő – és elgondolkodtató. Megérdemlem-e, s ha igen, miért. Mit tettem-mondtam-gondoltam, ami kiemelésre, említésre méltó.

Mert olyat, ami az életüket kockáztató hősökéhez mérhető, biztosan nem. Hogyan, mi alapon vagyunk méltók? Nyilván sehogy. De valamiképp igyekszünk helyt állni.

Fontos, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk a hősökre és az áldozatokra, de ugyanolyan fontos, hogy az emlékükkel ne takarózzunk, ne használjuk őket hivatkozásul: az ő hősiességük és mártíromságuk szomorú fényében sose próbáljuk fürdetni saját csöppnyi kockázatvállalásainkat, kicsiny veszteségeinket.

Választottam egy kifacsart mottót a díj névadójának sorait sértve – de tán megbocsáthatóan:

Oly korban élünk mi e földön, mikor az ember úgy elaljasul, hogy önként, kéjjel árt, nem csak parancsra s míg balhitekben hisz s tajtékzik téveteg, befonják életét vad kényszerképzetek.

Vannak szörnyű korok, kellemetlen és nyomasztó, fullasztó korszakok, és olykor – rövidebb ideig – friss fuvallat űzi el a mérges gázokat. Olyankor azt a hamis illúziót keltve, hogy jöhetnek igazán boldog idők. Sziporkázó napsütés, virág- és tengerillat, madárcsicsergés, méhzümmögés.

Jelentkezzen, aki még sosem bízott ebben balga optimizmussal, a pillanat táplálta túlzó derűvel! Köszönöm. És most jelentkezzen, aki még sosem csalódott ebben a reményében. Köszönöm, le lehet tenni.

Borzalmas és baljós tendenciákat látunk feléledni, régről ismerős rémeket életre kelni. Mások kiközösítésének, megalázásának, ellehetetlenítésének sosem tapasztalt, vagy csak újnak tűnő rafinált módozatait látjuk meghonosodni.

Magasra szökött és csúcsokat dönt a gyűlölet árfolyama, jószerivel ez lett a világ – és főleg a mi kis vidékünk – legkelendőbb politikai valutája. „Mutasd, kit gyűlölsz, megmondom, ki vagy.” Sőt, tudok jobbat: megmondom, kit gyűlölj, míg végül már azt sem tudod, ki vagy.

A félelem-, gyanakvás- és gyűlölet-alapú megosztás a leghatékonyabb marketingeszköz, ha a hatalom megszerzése és megtartása a cél.

De nem hihetjük el (és igyekszünk nem elhinni), hogy ezért a célért az emberiesség – nagy szóval: testvériség – eszménye félredobható, nem hihetjük, hogy ezért a célért mások szabadsága korlátozható, vagy hogy embercsoportokat másoknál alacsonyabbra vagy magasabbra árazhatunk be. A hatalomnak, a hatalomvágynak szolgálatába állított diszkrimináció a szabadságtalanság, a testvérietlenség, egyenlőtlenség talaján épít társadalmat, egyre gyorsuló és beszűkülő ördögi spirálba kerget bennünket, amiből – a történelem legalábbis ezt mutatja – ritkán van kitörés komoly kataklizma nélkül.

Legkésőbb Szophoklész óta tudjuk, hogy az ember sárkányfog-vetemény: jóra ritkán, rosszra bármikor számíthatunk a másiktól.

Békeidőben – és azért minden nyomasztó és borzalmas jelenség ellenére ezek békeidők – a legfőbb dolgunk engedmény nélkül felfigyelni a rosszra, a rontóra.

Szüretidő van. Ilyenkor a kicsi pincékbe gyertyával kell menni, hogy a láng jelezze, ha fojtó gázzal teli a levegő. A mi dolgunk is hasonló: láthatóvá tenni, megjelölni az észrevétlen átmenetet a tisztességtelenből a törvénytelenbe, a megengedhetetlenből az elviselhetetlenbe és abból az életveszélyesbe.

Azt kívánom, sose érjük meg, hogy a gyertyalángot megfojtsák a mérges gázok.

Évzáró beszéd 2021

Évzáró beszéd 2021

Nem lesz nagyon vidám beszéd, de talán nem lesz nagyon szomorú sem.

A világ sem vagy ilyen vagy olyan, hanem ilyen is meg olyan is.

A körülmények és a „sajnálatos események” miatt ugyanúgy nem lesz a beszéd túl szabályos. De azért igazán formabontó sem. Szavakat használok, gondolat- és érzelemébresztés céljából és szándékával.

Ez a mai ünnep nem az elmúlt egy-másfél évről szól, hanem az elmúlt húsz-huszonöt – másoknak ötven-hatvan – évről, meg a következő ötven-hatvanról, ami némelyikünknek sajnos csak húsz-huszonöt, de talán alig kettő-három.

Még mielőtt az est leszáll, mindenki köszönje meg az elmúlt évtizedeket. Köszönje meg mindenkinek, akinek megköszönheti. Amíg még megköszönheti.

Ti most nem egy jelentéktelen papírt vettetek át, hanem olyan oklevelet6, amit nagyon nagy becsben fogtok tartani.

A diploma a mi szakmánkban nem számít – azt a „hivatalosat” jó eséllyel soha senki nem fogja elkérni tőletek: mindenki a tehetségetekre, szorgalmatokra, teljesítményetekre lesz kíváncsi, nem a papírotokra –, de ennek az oklevélnek örökre örülni fogtok.

Épp egy éve kaptam tőletek egy rektori kinevezést, majd pár hónappal később ünnepélyesen visszavontátok. Életem két legbecsesebb okmánya, sokkal többet ér, mintha az államelnök aláírása szerepelne rajta. Felelős és szellemes, kreatív közösség adekvát és autentikus válasza volt egy helyzetre. Mindkét papír és mindkét gesztus az autonómiáról szólt. És ma még ejtünk szót az autonómiáról.

Mivé lettünk ebben az utolsó egy évben? Mi lettél te és te?

Áldozat? Hős? Mindkettő? Ezek szerepek: ideig-óráig jellemeznek bennünket, de vigyázni kell, nehogy ránk száradjanak. Ez nem mi vagyunk. Akkor sem, amikor szoborrá faragnak bennünket, akkor sem, amikor sárral-szarral kennek be. Ez nem te vagy, ez csak az, aminek az egyszerűség kedvéért címkéznek – vagy amiként valamilyen céllal mások használnak-felhasználnak. Te semmiképp ne címkézd, ne használd magad.

Ezt az élményt, ezt a hatalmas élménytömeget viszont nagyon is kell használni: megérlelni, kicsit bele-belekóstolni, de a nagyját jobb lesz befőzni, elspájzolni, és időről időre mesélgetni a gyerekeknek meg az unokáknak.

Sok szép idegen szót használunk ma. Ilyen például az okleveletek névadója, a nehezen kimondható pszükhémakhia. Vagy a parrhesia – azaz a félelem nélküli beszéd, az igazság bátorsága. Gyakoroltuk eleget. Kiderült: nem is olyan nehéz – van, aki mégis annak érzi. A legtöbbet emlegetett szó ebben az egy-két évben mégis az autonómia, azaz önrendelkezés. És erősen mellé kívánkozik egy másik hasonló: az autenticitás, a hitelesség.

Mindezek lényege, hogy amit teszel, nem igazodáskényszerből, nem külső parancsra, nem is babonából teszed, hanem belső parancsra, ösztönből, meggyőződésből, felismerés és gondolkodás által indíttatva.

De mindezzel általában nem könnyíti meg az ember a saját életét. Nem baj! Ne félj, ha most kicsit nehezebb lesz! Akkor se félj, ha úgy tűnik, még sokáig nem lesz jobb a helyzet. Készülj föl rá!

Nem egyetlen évig szeretnél rendezőasszisztens, színész, dramaturg vagy filmes lenni. Nem az a kérdés, hogy feljutsz-e már holnap a csúcsra. Nem szabad, hogy ez legyen a kérdés. Ha mégis, akkor nem ez a valódi hivatásod, és akkor mindegy is.

Ne félj tehát, ne kapkodj, ne aggódj, ne add fel, ne add el. Mi mind olyan műfajban utazunk, ahol igazán a tapasztalat számít, a tapasztalat tapaszt ránk újabb képességeket, ad új eszközöket, a tapasztalat épít. Bizony, érvényes a közhely: ami nem öl meg, az megerősít.

Márpedig bennünket hajszál híján lemészároltak. Levágták kezünket-lábunkat (sőt!), és mi mégsem ajánlottunk döntetlent, mint a nevetséges fekete lovag a Gyalog galopp emblematikus jelenetében. És épp ezért nem is veszítettünk.

A tengeri csillag a karjait, a tengeri uborka a belső szerveit, az axolotl akár az agya és a szíve egy részét is újra tudja növeszteni. Egy alig négy hete publikált tanulmány pedig beszámol egy tengeri meztelen csigáról, amely autotómia (ön-amputálás) útján képes a teljes testét leválasztani a fejéről, és újranöveszteni. (A felfedezés mellesleg egy veletek egyidős, huszonöt éves japán tudósnő érdeme.) Ízlelgessük a majdnem-ismerős új szót: autotómia.

Különös paradoxon: mindent elveszítettünk, mégsem veszítettünk. Semmit nem nyertünk, mégis győztünk.

Hogyan lehetséges ez?

Egyrészt mint mondtam a világ – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem ilyen vagy olyan, hanem ilyen is, meg olyan is. Másrészt akár felismertük, akár nem, a harc, amibe beleálltunk nem a konkrét, pillanatnyi érdekeinkről, nem a szűken vett egzisztenciánkról szólt. Tágabb térben, tágas időben zajlott és zajlik ez a történet, amelynek közelről sincs vége.

Szétszórattunk, de meg nem semmisültünk… Szétszórattunk, mint a só az asztalon. Vagy mint a só, amivel egyesek beszórnák az utánunk beszántott talajt.

Azt mondtam, az autonóm, autentikus személyt nem a babonák vezérlik. De a kisagyunkban valahogy mégis megülnek a babonák. Ha nevetve is, de megjegyezzük, hogy ha vsizket a szemed, sírni fogsz, ha az orrod viszket, bosszús leszel, ha pedig kiborult a só, veszekedés következik.

A legjobb védekezés: tanulj meg jól veszekedni. Akárhányszor nálunk otthon véletlenül kiborul a só, a feleségemmel gyorsan összenézünk, majd felhúzott szemöldökkel hangosan egymásra hörgünk, és egy jót nevetünk. Ezzel a veszekedés előre és örökre letudva. Biztos, ami biztos.

Különböző döntéseitek és élethelyzetetek miatt most sokan azt gondolják, közöttetek feszültségnek kellene támadnia, és előbb-utóbb csúnya összeveszéshez vezet, melyiktek milyen utat választ. Azt tanácsolom, menjetek elébe. Fogjatok egy csipet sót, szórjátok ki, és nézzetek szigorúan egymásra, majd jöhet a hörgés és a röhögés.

Hadd lássam! Só, hörgés, röhögés. Menni fog.