Köszöntöm a Vígszínház technikusait és nézőtéri személyzetét, akik nélkül nem lehetnénk itt. Köszönjük. Köszöntöm a Színház- és Filmművészeti Egyetem összes dolgozóját, akik nélkül sem tanítani, sem tanulni, sem filmes és színházi produkciókat létrehozni nem lehetett volna az elmúlt években.

Köszönjük.

Elsősorban persze azokat a vendégeket köszöntöm, akik barátaikat, szeretteiket megünnepelni jöttek. Legfőképp pedig az ünnepelteket magukat: a friss diplomásokat és az ő tanáraikat.

Most pedig könyveket, telefonokat tessék betenni a padba, dolgozatot írunk.

Dolgozatunk témája: mi a történelem?

A történelem mindig másutt van. Olyasmi, ami régen esett meg, vagy valahol messze – esetleg nagyon régen, nagyon messze.

A történelem unalmas tankönyvek, száraz évszámok, megjegyezhetetlen személy- és helynevek – bukott csaták, uralkodók, összeomló birodalmak, pestisjárvány. Egyiptomi írnokok, kereszteslovagok, Cromwell, Kutuzov, Churchill. Saját gyermekeit felfaló forradalom, világosi fegyverletétel. Néha szatmári béke vagy kiegyezés.

Másrészt előfordul, hogy közepesen lényeges törvényeket, eseményeket, folyamatokat önhatalmúlag történelmi jelentőségűnek minősítünk, és ezzel nevetségessé válunk.

A nagybetűs történelem általában távol tartja magát unalmas hétköznapjainktól. De ma valahogy ezt másképp éljük meg itt, ezek között a valóban történelmi, színháztörténeti jelentőségű falak között. Már az is különleges, hogy nem „otthon”, nem a rémes állapotú, de imádott Ódry színpadon találkoztunk. Ez mindenképp látványosabb keretbe helyezi az összképet.

A diplomátokat ma nem én adom át – nem az amúgy is kétes státuszú egyetemi vezető –, hanem maga a történelem, csak ő más elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni, ezért rám tolta a melót.

Nem akarom megsérteni a jelenlévő szülőket, nagyszülőket, nem akarom őket szülői jogaikban csorbítani, de ti, akik most diplomát kaptok, egy kicsit a történelem gyermekei is vagytok – vagy úgy mondanám: érzékelhetőbben vagytok azok, mint mások, a máskor diplomázók.

Ti vagytok az elsők – remélhetőleg az utolsók is –, akiktől egy láthatatlan mikroorganizmus elrabolta a színházi vagy filmes mestermunkával megkoronázott befejezés esélyét. Ti, akik ma diplomát kaptok, az elmúlt években szinte mindannyian tanultatok olyan fontos mestertől, aki már soha senkit nem fog tanítani. És kivétel nélkül mind egy olyan iskolában tanultatok, ami már soha többé nem lesz. Olyan.

Ennek a jelentősége csak évek múlva érik meg, ahogy a tapasztalatok IGAZI feldolgozása is évekbe telik majd.

De a helyére kerül idővel minden. Hosszútávon biztosan. A veszteségek is. És lassan előjön az, amit mindebből tanulni lehet. Mert egyet nem mondhatunk: hogy az elmúlt évek nem láttak el bennünket lelki-szellemi munícióval, hogy a mi kis köz-életünk nem szolgált elég alapanyaggal.

Sokszor hallottátok, de igaz: nagyon komoly hagyomány folytatói vagytok: a másfél évszázados élőlánc utolsó szemei, akiknek a kezébe most érkezik meg ez a nagyon régen, nagyon messze síppal-dobbal elindított okirat.

Nem szoktam önmagamat idézni, de most idekívánkozik, amit az évnyitón mondtam:

„Teendőnk: megérteni-feldolgozni-tovább vinni a tradíciót, egyszersmind szembenézni azzal, amit szédületes sebességgel hoz elénk a még-alig-sejthető jövő. És mindeközben egy pillanatra sem feledni, hogy a jelen problémáit kell megoldanunk. Lehetőleg közösen. Vagy nézzük másképp, az irányt megfordítva: úgy építjük önmagunk alatt-előtt a hidat, hogy nem tudjuk, mi felé tartunk, csak azt, honnan jövünk. A kutatás, a művészet, az oktatás lényege, hogy fogalmunk sincs, HOVÁ tart az a bizonyos híd. Ezért még egy fokkal óvatosabban kell építeni. És még fontosabb, hogy ne égessük föl magunk mögött, mert könnyen lehet, hogy vissza kell bontanunk az előző csomópontig, mielőtt újra nekilendülnénk. És épen kell hagyni az utánpótlás-útvonalakat is.”

Gondoljatok bele: a mi 155 éves Színművészetinknek még a vénséges vén Vígszínház is csak kisöccse lehet a maga 124 évével. Apropó történelem: ez az épület sokat látott már, de most is áll, most is azt teszi, amihez ért: energikus, tehetséges alkotókat visel a deszkáin, érdeklődő és nyitott nézőket fogad a nézőterén. A helyén marad – ahogyan a helyére kerül minden. Idővel.

Több mint harminc éve, amikor itt dolgoztam, az erkélyek és páholyok díszeit nem aranyfüst borította, ezért nem szúrt szemet, miket ábrázolnak a domborművek. Ahol most fényes harsonák, lantok láthatók – a művészet jelképei –, ott kardok, géppisztolyok, tankok domborodtak annak idején, ez a patinás épület ugyanis egy ideig a Néphadsereg Színháza volt. Aztán ez is elmúlt, de a fegyvernemi jelzések, a díszek ott maradtak; diszkrét fehér festést kaptak, fel sem tűntek senkinek. A felújítást megelőző bontáskor aztán az itt dolgozók közül ki-ki hazavitt egy lefejtett reliefet. Talán igazgató úrnál is van az almáriumban egy gipsz-géppuska.

Minden a helyére kerül.

Ki látja ma már ezt a bizarr kort a mai mögé? Elmúlt.

Így múlik el a világ dicstelensége, és tér vissza a normalitás. Erre (is) érdemes gondolnotok, amikor épp ezen a színpadon ma átveszitek az okleveleket.

Az esti koccintás után álmodjatok a dicstelenül a múlt díszévé vált tankokról, szablyákról, aztán szépen pörgessétek le az elmúlt három-öt egyetemi évet a fejetekben – sokat fogjátok még ezt a filmet újra- és újranézni annak minden lényeges és most lényegtelennek hitt mozzanatával. Szorongásával, örömével, szorongásával, diadalával, szorongásával, oldottságával, szorongásával, büszkeségével. Mert azért ebben a munkában, ebben az életben-világban a szorongás az állandó, a többi a két szorongás közötti űrbe tör be. Nem azért mondom, hogy elszomorítsak bárkit: ez így is marad. Részben ebből a szorongásból keletkeztetjük a tehetségünket. Viselhetjük a termékeny, tehetséges szorongást – mint koronadíszt. Használhatjuk. És amikor lehet, örüljünk a feloldásnak, örüljünk az ünnepnek.

Minden a helyére kerül. Idővel.

A diploma például méltó kezekbe. Megdolgoztatok érte. Ti, tanárok és ti, végzett hallgatók. Gyertek szép sorban, és vegyétek át. Kivételesen hagyjátok a szorongást. Legyetek büszkék.

Kizökkent az idő, ki tagadhatná?
Szokatlan ez: nem kell szép lassan, óvatosan bevezetni nyitott köreinkbe a frissen felvetteket.

Idén úgy köszöntjük az újoncokat, hogy sokuk már nemhogy a tűzkeresztségen van túl, de máris többet tapasztalt-vállalt az egyetemi közösség életéből-gondjaiból-harcaiból, mint más (szerencsésebb?) hallgatók egy teljes képzési ciklusban, fél évtized során. A nem vágyott bőség zavara. Mindenesetre nyugodtan mondhatjuk, ez a gólyacsapat nem most jött le a falvédőről, nem ma érkezett a hathúszassal; nehéz lesz nekik újat mondani.

Köszöntő-invitáló beszédben derűsnek-bizakodónak illik lenni, mosolygósan felvázolni a közös jövő szép, rózsaszín horizontját. Szívesen tenném, de csak részben volnék hiteles. Nem ígérhetek könnyed csevejt, hátradőlést, gondtalan diákéveket, boldog búslakodást patinás romkocsmákban. Lesz persze az is nyilván. De ami rátok vár, az ennél sűrűbb-izgalmasabb-katartikusabb, és egyvalamit biztos nem süthetünk majd rá: langymeleg, unalmas rutinpercek peregnek monoton, végtelen sorban.

Ha választott pályátok felől nézzük a dolgot, termékeny, gazdag pillanatban csatlakoztatok hozzánk. A téma az utcán hever, ahogy mondani szokás. Bár ilyen sűrűségben talán túlzás is, néha megelégednénk kevesebbel. Film, színház és média most az egész világ, és színész, látványtervező, „fizikus”, drámainstruktor stb. benne minden férfi és nő. Fellép és lelép s mindenkit sok szerep vár életében.  (Ferdített idézet vége.)

De játsszunk akár hőst, akár intrikust vagy áldozatot, a legfontosabb – és létfontosságú, hogy ez így is maradjon –, hogy a Rákóczi út-Vas utca-Szentkirályi utca varázsháromszögében egy nagy társulat vagyunk, a közösség egy. Nem abban az értelemben, hogy négyszázvalahány hallgatónak és félannyi oktatónak, dolgozónak egyöntetű az ízlése, a véleménye vagy akár csak az érdeklődése – dehogy! –, hanem abban az értelemben, hogy a keresésben vagyunk egyek: egyöntetűen a kutatásban, a kérdezésben vagyunk érdekeltek, abban lelünk élvezetet. Ez olyan hely, olyan közeg, ahol bizony kérdéseket szokás feltenni – pedig ez valamiért egyre kevésbé szokás különben.

Vannak végletes helyzetek – olyankor vissza kell nyúlnunk súlyos alapkérdésekhez is, mint például hogy „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen?” (Eredeti összefüggéséből kiragadott idézet vége.) De biztosak vagyunk abban, hogy a végletes helyzet nem jelent végzetest, és nem kell odáig elmenni, hogy megkérdjük magunktól: lenni vagy nem?

Szó sincs arról, hogy csak egyetlen vigaszunk maradt, úgy, ahogyan a legenda szerint a nagy Major Tamás biztatta a jeles epizódszínész Suka Sándort, miután minden kérését megtagadta: „hajrá, Suka”. (A történet bővebb változatával szívesen állok rendelkezésre később.)

Nálunk az élet alkotás, álom – és ebben meg fogjátok találni az örömöt, a gyönyörűséget; a sok morc tekintetű megfáradt tanár arcára pedig épp a ti tehetségetek fest majd mosolyt, mire ti még nagyobb lelkesedéssel dolgoztok, mi pedig még tehetségesebb tanárok leszünk – így alakul ki az ördögi helyett egy angyali kör. És miután megkaptuk Piramus, Thisbe vagy épp a Hold szerepét, eljátszottuk Gelsominát vagy a Mandarint, mikrofont, kamerát ragadtunk, kórusban követelünk még többet és többet telhetetlenül: „Ide nekem az oroszlánt is!”. Vagy újabb fordításban: „hadd játsszam az oroszlánt is én”.

Drámai helyzetek, pergő képek tömege vár, csak győzzük közös figyelemmel, energiával, kreativitással – de ne csak munka legyen „nullahuszonnégyben”. Jó, ha néha kijjebb-hátrébb tudunk lépni, le tudunk lassulni kicsit. Életmentő. És olyankor mégis csak lesz könnyed csevej, hátradőlés, patinás romkocsma.

Izgalmas időben csöppentetek közénk, kötöttetek velünk tanszövetséget. Ezt kell most formálisan is megpecsételnünk. A belépés-befogadás hagyományos rítusa a gólyaeskü letétele. Jó eséllyel nincs ma olyan eskü, amelynek szövegét többször, több szájból lehetett hallani az utóbbi hónapokban Magyarországon. Néhányan biztos fejből is tudjátok már.

Mondjátok most el együtt ebben az édeni kertben, és ezzel hivatalosan is az egyetem polgárai lesztek. Üdv a csapatban, a fedélzeten, a stábban, üdv a társulatban!

GÓLYAESKÜ – a gólyák közösen

(az eskü után) Alma mater – a tápláló anya. Belépéseteket megpecsételni méltón egy kis közös táplálkozással tudjuk. A felsőbb évesek hoztak ehhez anyagot „odaátról”. Odaátra pedig a segítők-támogatók adományából került. Így tehát a társadalmi közegtől érkező ALMA elfogyasztásával léptek be az alma materbe.

Döröghet az ég, nem ijeszt ránk, csak legyintünk. Kertben vagyunk, szabadban, a maszk is lekerülhet rólunk, ha nem köhögünk egymásra.

És az sem baj, ha itt, a KERTben erről a nagyon is kézzelfogható és harapható valamiről eszünkbe jut sok magasztosabb. Együnk a tudás gyümölcséből, essünk közösen bűnbe. Egyszóval: hersegjünk együtt!